Nem azért adtam évszámot, mert azt gondolom, hogy ez a gondolat sokat változna az elkövetkezendőkben, de finomhangolások és finom hangolódások mindig lehetnek, jöhetnek. Ezek játékosan komoly esélyét nem szabad és nem lehet elvetni.
Évtizedek óta foglalkozom a színház konkrét falain kívüli működésével is. Elcsépelt, de nehéz máshogy fogalmazni: az elefántcsont-toronyból ki kell jönni, sokan ezt a művészet elefántcsont-tornyának hívják. A színház nem lehet zárt, önmagába forduló és önmaga megújítására képtelen organizmus. Ha így működik, akkor valamifajta megkövesedetté, érdektelenné és öncélúvá válik. Lehet szó bármilyen műfajú előadásról.
A nevelés, mint megfogalmazás maradjon a miénk. A gyerekek (vagy felnőttek) jelenlétében ne használjuk ezt a megfogalmazást. Természetesen a színházcsinálók mindig hisznek abban, hogy a létrehozott alkotással nevelnek is. Legyen szó színészről, tervezőről, rendezőről. Ideálesetben természetesen.
Maradjon ez mégis szakmai terminus technicus.
Szerintem: a gondolkodás szabadságának elfogadása és az egyénnek önmagára vetített elfogadtatása lehet tartópillére egy színházi nevelési programnak, gondolatmenetnek.
Mi is ez?
A színházban vagy színházszerű cselekvésekben – nagyon tágan értelmezve – bárki lehet bármi, a történet vagy aktivitás térben és időben is szabadon kezelhető, a játék szabadságának párhuzamba helyezése a gondolat szárnyalásával, itt lehet kétszer kettő akár öt is, ha a játékszabályokat úgy alakítjuk.
Szabad mást gondolni. Nem kötelező, szabad. Ahogy kötelező lesz, már nem biztos, hogy szabaddá válik a gondolat.
A fentiek mellett az értő, figyelő, nyitott nézőnek, mint alkotótársnak a megtartása, tovább létezése, „beavatása” is alapvető feladata a színházi nevelésnek. Minden korszakban az ezzel foglalkozók elmondták, leírták, hogy ott és akkor mi okoz nehézséget ebben a tevékenységben. Hol a mozi, hol a televízió, most az internet, a közösségi tartalmak végtelen zuhataga, a mesterséges intelligencia megjelenése jelent folyamatos kihívást. Az itt és most varázsa, koordinátarendszerének megmutatása szinte mindig revelációként hat a programok résztvevőire korosztálytól, fölkészültségtől függetlenül.
Ezek a programok sokat segítenek az színpadi alkotónak is. Folyamatos visszacsatolással segítik a publikum igényeinek vizsgálatát, a befogadás időbeliségének vizsgálatát, valós és néha szinte spirituális kapcsolat kialakítását a művész, a színdarab, a színház, a színházszerű működés és a néző kapcsolatrendszerében.
Tompagábor Kornél
